Búzák és ocsúk

Választási gazdaságpolitika

A választások közeledtével - korábbi Fárasztó jog című írásunkban foglaltakat fenntartva - elsőként a legfontosabb nemzetgazdasági tennivalók fényében vizsgáljuk meg a versengő pártok kínálatát. Természetesen nemcsak ezen a téren kell mérlegre tenni a választások résztvevőit, éppen ezért, hogy gondolatmenetünket követni lehessen, mindazoknak, akik még nem szokták, ajánljuk figyelmébe a témához valamelyest kapcsolódó, alkotmányos kérdéseket érintő Demokrácia gondolatkisérlet I. rész és adózással, társadalombiztosítással foglalkozó Demokrácia gondolatkisérlet III. rész tanulmányainkat is. A nemzetgazdaság rendbetételének fontossága azonban olyan kizáró feltétel, amelynek nem megfelelő politikai erőt nem szabad támogatni, minden esetleges egyéb irányú szimpátiánk ellenére sem.

Elöljáróban, az itt leírtakkal kapcsolatos linkeket és hivatkozásokat nem tartottuk fontosnak elhelyezni, részben azért mert ezek köztudomású, illetve egyszerű és logikus tények, másfelől, mert minden felsorolt adat és elv elérhető számtalan forrásból, legyen azok újságok, blogok, vagy akár állami szervek (pl. számvevőszék, parlamenti jegyzőkönyvek) oldalain, harmadpediglen a tényszerűséget és a hihetőséget egyáltalán nem befolyásolja, hogy 100 vagy 100000 másik oldalt mutatunk be ebben a témakörben. Szintén fontos, hogy semmi esetre se üljünk fel azoknak a minden alapot nélkülőző, álsajnálkozó publicisztikáknak, amelyek szerint bár ciki amit tesz, de sajnos nincs másik elit, nincs másik szakértői gárda, nincs más gazdasági út. Erről szósincs. Mind mennyiségi, mind minőségi téren a jelenleginél nagyságrendekkel komolyabb közgazdász, jogász, történész, stb. "állomány" áll rendelkezésre egy, a nemzetgazdaság érdekeit követő politikai fordulat esetére. Végezetül, miközben ágálunk az offshore cégek ellen, ne felejtsük el, Magyarország jelenleg egy ideális (sőt valószínűleg a legideálisabb) offshore állam a külföldi befektetők (spekulánsok) számára, felülmúlva Ciprust, és a legtöbb "közismert" ilyen országot - az államcsőd egyik oka éppen az a velejéig korrupt, dilettáns, és bűnöző gazdaságpolitika, amely offshore paradicsommá változtatta hazánkat a külföldi tőke számára.

A bruttó magyar nemzeti és államadósság (ami kb. 100-150 milliárd dollár körül számítható, attól függően, hogy csak a közvetlen állam hitelek és azok kamatait és kötelezettségeit számoljuk bele - ahogy a liberális "közgazdászok" szokták, vagy pedig a teljes, a magyar állam által garantált, illetve a nemzetgazdaságot terhelő hitelkötelezettségeket vesszük, ami pedig a pragmatikus realitás) gyakorlatilag megegyezik azzal a nettó összeggel, amely a privatizáció, kárpótlás és konszolidáció címén - "netán törvényesen, de" - mindenképpen erkölcstelenül és etikátlanul a nemzeti vagyonból "hiányzik" és követhetetlen módon magánkézbe került (ez kb. 30 ezer milliárd Forint). (Mielőtt azt gondolnánk, hogy ez valami holokauszt-tagadó, protofasiszta álláspont, tekintsük át az Állami Számvevőszék elmúlt 20 évben lezajlott vizsgálatait - lehet, még alá is becsültük az összeget.) Ezutóbbi vagyon azonban nem veszett el, relatíve egyszerűen végrehajtható, a vagyontárgyak a nemzetgazdaságba történő visszakerülésével az ország fizetésképessége gyorsan helyreállítható, ami egyfelől a nemzetközi pénzpiacon az magyar állam stabilitásának rendkívül sebes és sziklaszilárd helyreállítását eredményezi (azaz befektetői szempontból egy ideáltipikus helyzetet teremt), másrészt a nemzeti és államadósság gyorsított ütemű, biztos visszafizetését jelenti (a kockázati adós minősítésből így előbb a megbízható, fizetőképes adós státuszba kerülhet az ország, ill. mintegy tíz éves intervallumban a teljes bruttó adósságállomány visszafizetése is garantálható - függetlenül attól, hogy a visszafizetett bruttó összeg már most is nagyságrenddel nagyobb, mint a nettó hitel állomány), végül, de nem utolsósorban, a nemzetgazdaságba visszakerülő, korábban eltulajdonított nettó vagyonra épülő kamatok és kártérítések összege (amely egy-egy konkrét esetben elérheti, vagy meg is haladhatja a nettó összeget) olyan mértékű hitelmentes tőkebevonást jelent a nemzetgazdaságba, amely legalábbis az elmúlt 100 évben példanélküli. Ennek azonban feltétele egy, a nemzetgazdaság és az igazságosság szempontjait prioritásként kezelő, megalkuvás nélküli felülvizsgálat, majd az azt követő precíz és gyors végrehajtás. Rendkívül hasznos eszköz ebben a folyamatban, hogy szabálytalan, illetve jogtalan polgári szerződésekkel kapcsolatos kifogások, illetve semmissé nyilvánítások - a közbűntényekkel szemben - nem évülnek el, így az 1988-1990 között lezajlott spontán-privatizációval kapcsolatos követelések (amelyek az eltűnt nemzeti vagyon mintegy 30-40 %-át érintik) éppúgy csorbítatlanul végrehajthatók, mint a teljes későbbi időszak is, ideértve a legutóbbi évek ügyeit.

(Itt kell beszúrnunk: bár rendkívül elterjedt fordulat az elmúlt 20 év gazdasági és politikai potentátjai, illetve ügyészei, bírái körében a "talán nem etikus, vagy erkölcsös, de mindenképpen jogszerű, törvényes volt" fordulat, ez azonban ellentmondás. Mivel a törvény, a jogrendszer a társadalom elfogadott etikai, erkölcsi rendjének rögzítése, így semmilyen ügylet nem lehet törvényes és egyben etikátlan. Hogy példával is éljünk: hazánkban a törvény nem tiltja az emberölést (büntetni bünteti ugyan, de nincs törvényi tilalom rá). Az emberölés ennek ellenére erkölcstelen tett, függetlenül attól, hogy nem törvényszegés, így a társadalom értelemszerűen bünteti. Visszakanyarodva a netán törvényesnek tekintett, de etikátlan kárpótlási, privatizációs vagy konszolidációs ügyekben ugyanúgy kell eljárni, mintha törvénytelenek lennének - mivel de facto azok is. Ebből a szempontból törvénytelennek tekintendők azok a szerződések is, amelyek kapcsán iratok, adatok eltűntek, nem felelhetők, vagy a szerződések indoklásai, hivatkozásai nem bizonyíthatóak, illetve a szerződésekhez vezető út során történtek etikátlan vagy törvénytelen lépések.

Azt is meg kell jegyeznünk a tényszerűség kedvéért, hogy a bruttó államadósság több mint fele valójában nem az állam, hanem a külföldi (döntési) tulajdonú kereskedelmi bankok adóssága, amelyek azonban az általuk felvett hitelek terheit áthárítják az államra, illetve a nemzetgazdaságra, és a belső adósokra. Mondhatjuk tehát, hogy bizonyos szempontból a jellemzően alacsonyabb államadóssági összeget megállapító liberális közgazdászoknak is igaza van. Így viszont két további út is jelentkezik az államadósság csökkentésére, egyfelől az állam - a bevett nemzetközi pénzügyi szabályokkal teljes összhangban - szegregálhatja a kereskedelmi bankok adósságát (erre az elmúlt pár évben számtalan amerikai és európai példát láthattunk), ezáltal azzal kapcsolatos kötelezettsége megszűnik (ez egyben a kereskedelmi bankok azonnali összeomlását jelentené úgy, hogy ugyanakkor az adósaik megmenekülnének, tehát ez már önmagában stabilizálná a nemzetgazdaság belső pénzügyi mérlegét), alternatívaként az állam az adósságállomány átvállalásának ellenértékeként a kereskedelmi bankok (beleértve a teljes tőke, biztosítási és kihelyezett hitelállományt, stb. is) kizárólagos tulajdonosává válhatna - erre éppúgy tömegével van példa az elmúlt két évből is a "fejlett" világban -, ez esetben az adósságállomány közvetlenül nem csökkenne, viszont a nemzeti vagyon a kereskedelmi bankok bruttó adósságát meghaladó mértékben növekedne, ez pedig szintén stabilizálná a mérleget, a kereskedelmi bankokban szerzett tulajdon egy része pedig belső piacon értékesíthető.)

Szem előtt kell tartani, hogy semmilyen más mód nincs a nemzetgazdaság helyrehozására, sőt az összeomlás lassítására sem, a fentieknek nincs (soha nem is volt) közgazdasági, politikai alternatívája. Hogy ez mennyire így van, azt jól jelzi, hogy az államadósság 1988 és 1991 között (3 év alatt) 60 %-al, majd 1991 és 2001 között (10 év alatt) az addigi kétszeresére nőtt, 2002 és 2008 között (6 év alatt) ismét megduplázódott, végül (?) 2008 és 2010 között (2 év alatt) további 50 %-al növekedett, ugyanakkor a nemzetgazdaság vagyona, tehát termelékenysége, vagyis a visszafizetés esélye egyre növekvő ütemben csökken - azzal együtt, hogy már 1991-ben sem volt képes kitermelni az államadósság szinten tartásához (figyelem! nem csökkentéséhez, csak szinten tartásához!) szükséges összeget (igaz, akkora a nemzeti vagyon több, mint fele már "elúszott"). A privatizáció, kárpótlás és konszolidáció jegyében tehát az államadósság visszafizetésére szolgáló jövedelem kitermelését garantáló nemzeti vagyon messze valós piaci értéken alul "értékesítésre" került, az abból befolyó összeg magánvagyonná alakulva "eltűnt" (ahelyett, hogy vagy a nemzetgazdaság jövedelem termelésére, vagy az adósság közvetlen megfizetésére fordíttatott volna), így nem csak, hogy a hitelek visszafizetésére, de a gazdaság működtetésére is további hiteleket kellett felvenni, egyre drámaibb tempóban. Ezt a folyamatot, illetve az eladósodottság mértékét tovább súlyosbítja a felvett hitelekből és külföldi tőkebevonásokból képződő tartalékalap kötelező kihelyezésével járó, a mindenkori érték akár 10 %-át is meghaladó árfolyam- és kamatveszteség, amely így szintén exponenciálisan növekszik.

Amikor tehát egy politikai program gazdasági koncepciója felett szakmai szemmel ítélünk, első lépésként azt kell megvizsgálnunk: a fenti, kötelező és elkerülhetetlen eljárással összehangban gondolkozik-e. A visszakerülő nemzeti vagyon termelési vagyontárgyainak sorsa a következő kérdés, a nemzetgazdaság számára stratégiai fontosságú területeken az állami többséget fenntartó rész-privatizáció, a többi esetben pedig a teljes privatizáció szabályait, ellenőrzési rendszerét, nyíltságát és visszamenőleges áttekinthetőségét szavatoló szabályokat kell kidolgozni, a hírhedt kárpótlási ámokfutás megismétlését elkerülve, részben a re-privatizációra, részben a dolgozói privatizációra helyezve hangsúlyt, hogy a sokat emlegetett, de soha, senki által nem követett szakmaiság a gyakorlatban érvényesüljön. Azt is világosan kell látnunk egy program értékelésekor, hogy a nemzetgazdaság stratégiai ágazataiban a legalapvetőbb tulajdonosi jog (az elidegenítés joga) a nemzet ellenében nem gyakorolható - az ezzel ellentétes álláspont ellentmond minden közgazdasági szabálynak, pragmatizmusnak, úgyhogy szakmai igényű, felelős gazdaságpolitikus ennek ellenében biztosan nem gondolkodik. Így nem ruházható át a tulajdonjoga, illetve nem kerülhet jelzálog alá föld, víz- és ásványkincs készlet, azok üzemeltetése során pedig a világpiaci szokásoknak megfelelő adókötelmeket kell teljesíteni az állam felé. (Az állam egyébként gazda, nem tulajdonos. A nemzeti vagyon tulajdonosa a nemzet maga, amely az államot ezen vagyon kezelésével bizza meg - az állami tulajdon és a nemzeti vagyon tehát nem azonos jogi kategória.)

Ennek fényében a helyzet az, hogy ha nem kerül hatalmi helyzetbe olyan erő, amely a fenti, nemzetgazdasági szempontok alapján hajt végre következetes és teljeskörű reformot, akkor a nemzet számára a túlélés egyetlen lehetősége, hogy a vagyonát ily' hűtlenül kezelő államot (illetve az annak nevében uralkodókat) delegitimálja - mondhatnók bármilyen eszközzel, lévén a nemzet érdekében a nemzet számára nincs tabu. Tartsunk tehát egy gyors vizsgálatot a hamarosan következő választáson parlamenti pozícióban reménykedő pártoknál:

A Fidesz programjának vizsgálatánál nem hallgathatjuk el erős előítéletünket, mint többször is hangoztattuk ezen az oldalon, az elmúlt 20 év parlamenti pártjai közt bár látszólag véres ellentét áll fenn, a nemzeti vagyon elherdálása és saját gazdasági hatalmuk kiépítése terén szoros az együttműködés. A privatizációs, kárpótlási és konszolidációs tevékenység haszonélvezői éppúgy megtalálhatóak a Fidesz és KdNP soraiban, mint az MDF, MSzP és SzDSz köreiben. Ugyanakkor az is tény, a Fidesz-kormány alatt a privatizáció rendkívül lelassult, és ennek köszönhetően az eladósodás mértéke is jelentősen csökkent (az eladósodottság azonban nem). A 49 oldalas pártprogram mindenesetre hibásnak minősíti a privatizációs politikát, amely magánmonopóliumokat hozott létre, amely tönkretette például az energiaszektort, vagy éppen kialakította a jelenlegi, uzsora-jellegű bankrendszert. A program tartalmaz homályos utalásokat a mezőgazdaság, mint stratégiai ágazat védelmére, a közbeszerzési rendszerben a hazai vállalkozások előnyösebb helyzetbe hozására, szót ejt az MSzP elszámoltatásáról ez elmúlt 8 év viszonylatában. Nem szerepel azonban értékelhető módon a programban az államadósság kérdése, nincs szó a nemzeti vagyon sorsáról, a nemzetgazdaság fentebb kifejtett rendbetételéről. A Fideszről szerzett kormányzati és ellenzéki tapasztalatok, továbbá az önkormányzatokban kifejtett tevékenység alapján nem is táplálhatunk ilyen reményt, a Párt vélhetően ezután sem vállalkozik következetes és teljeskörű nemzetgazdasági reformra.

A Jobbik 88 oldalas programja a nemzeti vagyon tekintetében világosan fogalmaz, a privatizáció során történt nemzeti vagyon vesztéssel kapcsolatos, mintegy féloldalas fejezet "A privatizációs visszaélések feltárása és semmissé tétele" névre hallgat, rövid pontokban és címszavakban felsorolja a cikkünk elején vázolt helyzetet és feladatokat. Szintén tartalmazza a program az államadóssághoz kapcsolódó hitelek sorsának felülvizsgálatát, a jövőbeni esetleges hitelfelvételek szigorítását, a nemzetgazdaság számára aránytalanul előnytelen fizetési konstrukciók újratárgyalását. Az általunk parlamenti helyre esélyesnek tartott 7 párt (Fidesz, Jobbik, KdNP, LMP, MDF, MSzP, SzDSz) közül a Jobbik programja az egyetlen, amelyben a nemzetgazdaság jövőjének szempontjából elsődleges sorskérdésnek számító nemzeti vagyon és államadósság témaköre szerepel.

Az LMP-nek a mai napig nem érhető el a választási programja (0 oldal). A párt konkrét céljairól, elképzeléseiről vajmi keveset tudni, valamiféle liberális alakulatról van szó, amely azonban szakítani kíván a hazai politikai hagyományokkal és őszinte, becsületes parlamenti párt kíván lenni. Az LMP-nek számos ismert támogatója van, továbbá a liberális és a korábban SzDSz támogató sajtóban is őszinte (bár egyben sajnálkozó) szimpátiával merül fel a párt neve újra és újra - ami a választási program elérhetetlenségének fényében kétségkívül nagyon-nagyon aranyos dolog a média részéről. Mi viszont éppen ezért és a programhiány okán is bizalmatlanok vagyunk vele szemben, a korábban SzDSz, most LMP támogató liberális sajtó és az SzDSz múltja fényében egyáltalán nem látjuk biztosítottnak, hogy egy LMP kormány kérlelhetetlenül és elszántan fogna a nemzetgazdaság rendbetételéhez.

Az MDF és az SzDSz, azaz Bokros Lajos programja köszönőviszonyban sincs semmiféle közgazdasági vagy pénzügyi szakmaisággal, és még kevésbé foglalkozik a nemzetgazdaság felemelésével - dacára annak, hogy sok önjelölt közgazdasági szakértő, és bulvármédium hozsannázik az ex-miniszter neve hallatán. A két párt már az 1990-es paktumkor összenőtt, hála az SzDSz zsarolási potenciáljának, így mára egy neoliberális párt jött létre Dávid Ibolya és Bokros Lajos vezetésével. Az MDF programja dicsőíti a kárpótlási rendszert (amely az egyik fontos lépése volt a nemzeti vagyon elherdálásának) és sikernek tartja a re-privatizáció elkerülését, amely szerinte a környező országokat tragikusan megakasztotta a gazdasági fejlődés útján (hát hogyne, oly annyira, hogy lassan beláthatatlan távolságra tűnik előlünk a szlovák, a szlovén vagy éppen a cseh gazdaság). A 36 oldalas iromány múltba révedő része szerint a privatizáció során sikerült elkerülni a nemzeti vagyon elherdálását; az állami vállalatok tönkretétele és a nemzeti vagyon gyors értékesítése soha nem látott gazdasági fellendülést hozott - kár, hogy a valóság éppen ennek az ellenkezője. A dokumentumban olvasható megállapítások egész egyszerűen hazugságok, vagy egy másik bolygó, másik Magyarországáról szólnak, a Párt programja még a regnáló MSzP önfényező dicshimnuszánál is pimaszabb, cinikusabb hazudozás gyűjtemény. Ebből fakadóan a nemzetgazdaság helyreállításáról egyetlen szó sem merül fel, hiszen azt - mint az előzőekben olvashattuk - rendben lévőnek találják. Bokros Lajos a 90-es években számos bank-konszolidáció és mélyen áron aluli értékesítés döntéshozója és végrehajtója, a nemzeti vagyon eltüntetésében, illetve a nemzetgazdaság megkárosításában ily módon ezer milliárdos nagyságrendben vállalt szerepet (ismét csak érdemes az Állami Számvevőszék megállapításait olvasgatni). A szintén (minden ok nélkül) ajnározott fogyasztás-csökkentő Bokros-csomag eredményeképpen a nemzetgazdaság termelékenysége jelentősen visszaesett, a belső piac felvevőképessége, és így jövedelmezősége csökkent, ez pedig növelte mind az eladósodást, mind pedig újabb etikátlan privatizációs kótyavetyéket indított el. Az ex-pénzügyér a saját és társai felelőtlen és minden hozzáértés nélküli (vagy éppen szándékos) garázdálkodása, a finoman szólva aggályos kárpótlásaik, konszolidációik és privatizációik sora, valamint a zavaros és elherdált hitelfelvételeik eredményezte nemzetgazdasági összeroppanás minden felelősségét és terhét csont nélkül hárította a szerinte luxusban élő, túlköltekező, hedonista lakosságra úgy, hogy nyilvánvalóan tisztában volt azzal, a megszorító intézkedések még rövid távon sem eredményezik a gazdaság helyreállítását, hosszú távon pedig egyenesen gyorsítják a csőd-folyamatot (mint azt 15 évvel később már tapasztaltuk is). Bokros tehát egy rendkívül káros bohóc, aki még kereskedelmi bulvártévék műsorában hülyén táncolgatva is kellemetlen élmény, törvényhozási pozícióba kerülve pedig éppúgy viselkedik, mint volt pártja, az MSzP. Ami az MDF-et, illetve az MDF-et jelentő jelenlegi MDF vezérkart (Dávid Ibolya és tsai) illeti, amely az SzDSz-szel, MSzP-vel is összefekszik, ennek a pártnak az egyetlen célja a Parlamentbe jutás, egyszerűen megélhetési okokból, sem program, sem cél, sem terv, sem küldetés, sem gondolat nem vezérli őket (ez mind Bokrosból, mind az SzDSz-ből még a tejfölös dobozok számára is nyilvánvalóvá válhatott), kizárólag ennen egzisztenciájuk további biztosítása (az MDF-es jelöltek balul sikerült reklámfilmje márcsak hab a tortán). És persze ne feledkezzünk el Herényi Károlyról, aki ország-világ előtt tett tanúbizonyságot műveletlenségéről, ostobaságáról, otrombaságáról és rosszindulatáról, mikor a kommunizmus és kommunista haláltáborok mintegy 60-80 millió áldozatáról kijelentette, a lemészároltak a felelősek saját sorsukért (itt).

Az MSzP programja és eddigi tevékenysége alapján biztosak lehetünk abban, hogy semmilyen formában nem tervezi a nemzetgazdaság rendbetételét, márcsak azért sem, mert a nemzeti vagyon eltulajdonítóinak, haszonélvezőinek jó része az első pillanattól a mai napig a párt meghatározó döntéshozói, miniszterei és tanácsadói közül kerül ki (Bajnai Gordon, Bokros Lajos, Draskovics Tibor, Gyurcsány Ferenc, Horn Gyula, Kapolyi László, Kovács László, Medggyesi Péter, Podolák György, Veress János, stb.), illetve korifeusai közismerten nemzet- és demokráciaellenes múlttal rendelkeznek (Horn Gyula, Lendvai Ildikó, Medggyesi Péter, stb.). A Párt 15 oldalas programja szerint a privatizáció folyamata befejeződött - egyben nagyjából ezzel a nemzetgazdasági és államadóssági programrész is befejeződik. Ez és az elmúlt 51 éves ténykedése alapján az MSzP parlamentbe, illetve bármiféle döntéshozói pozícióba juttatása tehát a nemzet tönkretételével egyenlő. A programban természetesen szó sincs a nemzetgazdaság rendbetételének reális és pragmatikus módjáról. Az MSzP-t hagyjuk is tehát, az egyetlen jó választás, ha nem kerülnek törvényhozói vagy kormányzati helyzetbe. Ugyanakkor a Párt nagyon aktívan helyezkedik, mintegy bő éve már reális lehetősége látszik annak, hogy egy koalíciós kormány tagjaként akár továbbra is hatalmi pozícióban marad (erre utal a legutóbbi események közül Bajnai beszéde a Fidesszel való összefogásról a Jobbik ellenében, illetve az MSzP által gyakorlatilag felkínált képviselőjelölt visszaléptetési szándék a Fidesz javára, szintén a Jobbik ellenében). Az MSzP biztos abban, hogy a Fidesz nyeri a választásokat, és biztos akar abban lenni, hogy a Fidesz alakít kormányt. Ebben vélhetően "a nemzet egysége és a fasizmus elleni harc érdekében" koalíciós partnerként is részt venne, amennyiben ez más módon nem valósulhatna meg - amiből arra lehet következtetni, hogy a hírhedt 1990-es MDF-SzDSz paktumhoz hasonlóan megállapodásra törekszik a Fidesszel a jelenlegi gazdasági status quo megtartása végett - és így a nemzetgazdaság ellenében. Ha koalícióra nem is lépnek, az új paktum alapján "konstruktív ellenzéki" szerepre számítani lehet.

Mi pedig a programok és az ország állapota alapján visszaszámolgathatunk.