Libanon

Kacsát eszünk

Példamutatóan objektív, és piacorientáltan szabad médiumaink fáradtságot nem kímélve számoltak be nekünk a Libanon elleni izraeli támadásról, egyenesen kronológiát is gyártottak hozzá (például itt). A nagy közös megállapodás szerint az egész balhé úgy kezdődött, hogy a Hezbollah nevű terrorszervezet ;) július 12-én betört "izraeli" területre, 8 izraeli katonát megölt, kettőt pedig elrabolt.

Mivel elképzelhetetlennek tartjuk, hogy bármiféle manipuláció vagy (mit nem mondunk!) újságírói igénytelenség húzódna a háttérben, így csakis a véletlen és helyhiány szerencsétlen összjátéka indokolhatja, hogy a beszámolók mindegyike megfeledkezik a július 12-i események kapcsán arról a tényről: nem izraeli, hanem Izrael által megszállt területen történt a katonák elfogása. Szintén az Internet, a papír és az elektromágneses rezgések közvetítésére hívatott közeg telítettsége lehet az oka annak, hogy a híradások arról is megfeledkeztek: néhány héttel korábban (a szokásos jelzős eszközöket használva) izraeli terroristák raboltak el libanoni (Hezbollah) katonákat libanoni területről. Sajnos arra sem volt idő, hogy egy kissé kiszélesítve a kronológiai visszatekintést, statisztikát vonjanak a kollégák, és megállapítsák: ez mintegy szokás arrafelé, hol a zsidók rabolnak el muszlimokat, hol a muszlimok zsidókat, összeségében az izraeli terroristák fogságában messze több muszlim van, mint az iszlám terroristák fogságában zsidó. Nem is lenne humánus ilyesfajta, számosság alapú összehasonlítás, az a néhány tízezer börtönbe, lágerbe zárt arab és perzsa messze nem ér annyit, mint az a tucatnyi zsidó fogoly. (Arra már szinte kár is pazarolni a szót, hogy harcban álló felek katonáit nem elrabolni, hanem foglyul ejteni lehet csak, mint ahogy ezt a Hezbollah többször is hangsúlyozta, ti. az izraeli katonákat foglyul ejtette, őrizetbe vette. Érdekes módon 2006. 08. 05-én éjjel az izraeli katonák őrizetbe vették a palesztin parlament elnökét, még szerencse, hogy nem zsidó terroristák rabolták el.)

Nehéz kenyér az újságírás, sok a hír, kevés a hely, az ember egyik könnycseppet a másik után morzsolja el, miközben szortírozza a közlésre kerülő információkat, így eshet meg, hogy kimarad a híradásokból a két izraeli katona sorsa, tudniillik, azok a kihallgatásokon elmondták, Izrael a nyár végén (vagy kora ősszel) támadást tervez indítani Libanon ellen. Szerencsére az izraeli vezérkar feltételezte, hogy ezek az információk a libanoniak tudtára jutnak, így előrébb hozták a támadást, hivatalosan fogolyszabadítási célzattal. No persze senki sem gondolja komolyan, hogy Izrael dollár százmilliókat fektetne be két katona kiszabadításába, beindítana egy hatalmas hadigépezetet, mint ahogy azt sem, hogy egy ilyen összehangolt, koncentrált és alaposan megtervezett támadást a libanoni polgári lakosság ellen csakúgy kiötöl az ember a reggeli kávé alatt. (Mielőtt valaki ágálna, a katonai hadműveletek sosem véletlenül, ámde mindig szándékosan és alaposan megtervezetten, kiszámoltan irányulnak a polgári lakosság ellen, szósincs arról, hogy két nyugdíjas néni szatyrai mögött rakétakilövő állomásokat bújtatna valami konyharuhába csavart terrorista, így kénytelen kelletlen oda kell lőni, de a célpont a kendős-rakétás - nem, nem. A célpont a nyugdíjas bevásárló-polgár, minél valószínűbb, hogy célpont közelében katonai egység lehet, annál valószínűtlenebb, hogy támadás éri, a rakétás ugyanis visszalőhet.) A támadás tervezése, előkészítése, a szükséges fegyverek legyártása (vagy beszerzése, a kora őszi támadás céljaira rendelt az USA-tól tömegpusztítófegyvereket Izrael, ezek éppen a Hezbollah akció idejére érkeztek meg) időbe kerül, még akkor is, ha Izrael állam, mint általában a nemzetiszocialista (náci) berendezkedésű államok, hadigazdálkodást folytat. (Az ellenvetéseket megelőzendő: a cionizmus ugyanúgy nemzetiszocialista (náci) eszme, mint a hitlerizmus, a fasizmus, a fallangizmus, hungarizmus, stb.) Ahogy az USA is hónapokkal a spontán szeptember 11-i akciót megelőzően megtervezte és előkészítette az Afganisztán elleni terrortámadást (nem lehet ezt másképp, feleim), ugyanígy Izrael már (fél)kész tervek birtokában kezdte meg a katonák kiszabadítását - úgyhogy a foglyok, megtartva a 9. parancsolatot, hamis tanúságot nem tettek.

A libanoni háború (akárcsak a Forgatókönyv-írók Nagy Klisé Könyve alapján megtervezett és szerencsésen megakadályozott londoni terrorakció, mely során a terroristák anyatejből és kontaktlencse folyadékból előállított robbanószerrel akartak megsemmisíteni amerikai nagyvárosokat - ennek kapcsán magam is gondolkodóba estem, hisz a két főalkotórész ma-holnap (ismét) megtalálható idehaza, úgyhogy pár hónap múlva számíthatok egy spontán fejlövésre, majd egy nekrológra az iszlám hitre való áttérésemről) persze elterelte a figyelmet a háború többi helyszínéről, így Afganisztánról és Irakról, valamiféle kedélyes rózsaszín zselébe tottyantva azokat, hiszen ott tulajdonképpen már minden rendben, még el kell kapni néhány zsebmetszőt és nemi-erőszaktevőt, aztán ömlik rájuk a demokratikus Kánaán, mint McDonalds környékére a szemét. A tények azonban ismét mások, mint amit a helyhiány miatt szűkösre szabott hírekből sejtenénk. Irakban a megszállók terrortámadásokat követnek el szunnita és siíta kegyhelyek ellen, kitalált siíta és szunnita terrorszervezetek nyakába próbálják varrni ezeket a cselekményeket, azzal a célzattal, hogy sikerül egymás ellen ugrasztani a két felekezetet, és ezzel az ellenállást és a szabadságharcot elfojtani (vegyük észre, ugyanarról van itt szó, mint amit az ún. sebészeti csapások során követnek, szigorúan és mindig a polgári lakosságot és létesítményeket kell támadni, kerülni a katonai egységekkel való konfrontációt). A taktika azonban - legalábbis egyelőre - vajmi csekély eredményt hozott, Irakban hagyományosan nagy a vegyesházasságok és családok száma, a megszállók által elkövetett terrorakciók növelik az ellenállást, a helyzet már olyan mértékben kontrollálhatatlan, hogy még a bábkormány tagjai is megszálló-ellenes kirohanásokra ragadtatják el magukat, aligha kockáztatnák ezt, ha nem látnának nagyobb esélyt a partizánok győzelmére, mint vereségére. Az afganisztáni helyzet még ennél is kétségbeejtőbb a megszállók szempontjából (ebből következően még ennél is kevesebb információt osztanak meg velünk a médiumok), más kérdés, hogy az amerikai vezetés elegánsan a NATO nyakába kívánja passzolni az egész afgán poklot - jelesen épp a miénkbe, jövőre a magyar állam, a megszorító intézkedések keretében kb. 8 millárd Forintot kíván elkölteni arra, hogy ugyanúgy vereséget szenvedhessen, mint előtte a szovjet és az amerikai hadsereg (jelenleg mintegy évi 6 milliárd Forintba kerül a részvétel, összehasonlításul: ebből a pénzből egy év alatt 240 km, jövőre például 320 km közutat - nem autópályát! - lehetne tüchtig sarkosan helyreállítani - itthon).

Más kérdés azonban, hogy ezen háborúk fő célja nem az olaj (hanem a demokrácia megteremtése - muhaha!), hanem maga a háború: az USA, Izrael, és általában a globális-liberális piacgazdaság lényege a hadigazdálkodás, a vezető érdekcsoportok nem gyors győzelmeket, hanem elhúzódó, akár vereséggel végződő csetepatékat akarnak (vö: Orwell 1984).

Kalapbokréta kis hazánk nem csak az afganisztáni ámokfutás kapcsán érintett a dologban, és nem is csak az iraki megszállást támogató (egyben a Btk-ba ütköző) "misszió" révén. George, az amerikai gépezet vezetőjeként - bármilyen mellbevágó - nem azért ugrott be hozzánk a 1956-os forradalom (khm!) júniusi évfordulóján, hogy lezárhassák Pestet, kihajigálhassák a szállóvendégeket, beleturkálhassanak a CIA-s lányok és srácok a Gundel üstjeibe, még csak nem is azért, mert Ferenc végre valahára, szabással és varrással töltött álmatlan éjszakák után elkészült a huszár (assza-úr) csizmával, George-nak meg pont kilukadt a cowboy-surranója, nem, nem. Még akkor sem, ha a látogatásról ezenkívül egy szúnyogköppetnyit sem tudósítottak szabad sajtótermékeink - bizonyára ismét csak helyhiány miatt. Szintén ez lehet az oka, hogy a Románia és az USA közötti megállapodásról is mértéktartó diszkrécióval számolt be a sajtó (kivétel), amely alapján az USA román területről bármikor, akár előzetes egyeztetés nélkül indíthat katonai támadást (bármely állam ellen), pedig ennek részleteiről George magyarországi villámlását követően állapodtak meg (mint jóbarátok). Arról azonban, hogy ugyanezen joggal imáron Izrael is rendelkezik (ti. román támaszpontok használata izraeli katonai egységek számára), hely hiányában vélhetően későbbi időpontban számol be a szabad sajtó - vagy soha, lévén, titkos megállapodásról van szó, amely titkosítások egyébként oly gyakoriak a fejlett polgári demokráciákban - hivatalosan mindössze annyit hallhatunk az ügyről, hogy Románia F-16A/B repülőgépeket állít hadrendbe (izraeli fejlesztés), és természetesen ezt is rögtön cáfolták.

Jelen írásban nem célunk a lezajlott választási kampányt elemezni, az aktuálissal kapcsolatban pedig előadni hipotéziseinket, ennek külön cikket szentelnénk (nem utolsó szempontból azért, hogy a témában megjelent Fárasztó jog című anyagunkra érkezett olvasói leveleket is elemezhessük), bizonyos vonatkozások miatt mégis érintenünk kell a témát. Az elmúlt félév ugyanis egyfajta tesztnek tekinthető, amely során arra kérdésre kereshettünk választ, belpoltikai szempontból milyen mértékben stabil hazánk, egy katonai konfliktus esetén rugalmas, irányítható, sőt megingathatatlan hátország-e?

(Fontos kérdések ezek, ne feledjük el, hogy a II. világháború legfőbb tanulsága taktikai és stratégiai szempontból az, hogy az elsődleges katonai célpont mindig a polgári lakosság. A dekoncentrált gazdasági és katonai irányítás (hasonlóan a számítógépes hálózati rendszerekhez) azt eredményezi, hogy nincsenek meghatározó, katonai és vezetési pontok, amelyeket "sebészeti" csapásméréssel kiiktatva gyakorlatilag az ellenfél összeomlását érhetjük el. Ha mondjuk valami virtuális terrorcsoport vagy magányos őrült likvidálná a mindenkori amerikai elnököt, ez önmagában aligha változtatna valamit az USA aggresszív expanziós politikáján, és hadigazdálkodásán. Egy, a Fehér Házra vagy a Pentagonra mért sikeres rakétatámadás nem eredményezné azt, hogy a repülőgéphordozók összeütköznének a nemzetközi vizeken, a tengerészgyalogosok az első kamionnal hazastopolnának. Igaz ugyan, hogy az amerikai filmek főgonoszai egyben a gonoszság tartópillérei, ők kungfuznak a legjobban, a legpontosabb céllővők, a hősnek utoljára velük kell kiállni, az amerikai hadigépezet azonban egyáltalán nem ilyen, és persze más hadigépezetek sem. Érdekes ugyanakkor, hogy az amerikai és izraeli katonai lépéseket kisérő propaganda úgy állítja be a háborút, mint valami filmet, ahol "sebészeti" csapásokat lehet mérni az ellenfélre, mintha elég lenne valamiféle vezetőt likvidálni, és minden elszánt "terrorista" hazaszalad kecskét fejni. Dehát ez is csak propaganda, sosem létezett személyekre mérni sikeres csapást különösebben nem nehéz, a témában kitűnő írást olvashatunk az empiriamagazin.com oldalon.)

A teszt pozitív eredményt hozott, hazánk stabil hátország és szövetséges, nagyszámú, saját álláspontját irgalmatlanul okosan megtámogató "választópolgárral".

Van egy baloldali pártunk, amely retorikájában 100 %-ig jobboldali, amely (bevallottan) hazudozással, mellébeszéléssel, és két éves, irgalmatlan pénzszórást és kampányolást követően megnyeri a választásokat, majd rögvest megtesz mindent, hogy teljesen szuicid "megszorító" programmal csökkentse a gazdaság termelékenységét, fokozza az állami vagyon elherdálását, (exponenciálisan) növelje az eladósodottságot és a - teljesítmény nem indokolta, viszont bűncselekmények által létrejött - társadalmi különbségeket. Vajon elveszíti egy ilyen "vezető erő" (vagy hívjuk inkább terrorcsoportnak?) a választásokat, csökken a népszerűsége annak hatására, hogy reggel az ellenkezőjét mondja annak, amit este állít? (Teli van az Internet Ferenc mondatait szembeállító videókkal.) Ugyan, dehogy.

Van egy jobboldali pártunk, amely viszont 100 %-ig baloldali értékrendet kommunikál, és amely fenti pártnak partnere, mondhatnók suba a subához, guba a gubához. A valódi ellenzék és alternatívák ellehetetlenítésének legjobb módszere, ha a hatalmon lévő egyben a saját maga ellenzékeként is viselkedik, Ferenc és Viktor ugyanazon érdekek és ugyanazon világnézet képviselője (lásd az USA demokrata és republikánus színjátékát). Fentebb hivatkozott cikkünkben már utaltunk erre az egymást kiegészítő hasonlatosságra. Amit tehát a baloldali pártról elmondhatunk, azt a jobboldali pártról is mondjuk egyben.

E két képződmény és szatellit szervezetei (azaz az ún. rendszerváltó pártok) gyakorlatilag teljesen eltakarják a hazai közéletet. Az állampárti szocializmussal összehasonlítva gyakorlatilag egy, legfeljebb formai különbségeket mutató (gazdaság)politikai monokultúrát alakítottak ki, az alternatív nézőpontok és lehetőségek vagy egyáltalán nem kerülnek helyzetbe, vagy jó esetben deviáns, populista, demagóg vagy antiszemita, rasszista, irredenta, revizionista (korábban reakciós, ellenforradalmi) sőt terrorista (korábban fehérterrorista) minősítést kapnak. (Figyelembe véve, hogy az ország gazdasági, kultúrális, politikai, szociális és erkölcsi összeomlásáért a jelenleg is hatalmat és ellenzékiséget gyakorló főcsapást terheli kizárólagos felelősség, a hasonlóságok még húsbavágóbbak.) Az elmúlt félévben kiderült, a hátország stabil, a hatalmon lévők bármikor, bármit állíthatnak, tehetnek, igérhetnek, letagadhatnak, semmi nem kötelezi őket, számonkérés nincs, a támogatottságuk nem változik, a legbrutálisabb drogok által (média) leszedált tömegek reflexei és memóriája a nulla felé közelít.

A hátország stabil tehát, ez pedig lehetőséget biztosít arra, hogy az amerikai hadsereg rakétázó és logisztikai támaszpontjai a térségbe (elsősorban Csehországba és Magyarországra) települjenek, egyfelől második (rakéta) csapásmérő vonalként a román támaszpontok mögött, másfelől pedig azokat ellátó és védelmező stratégiai pajzsként. George (és még inkább kisérete, a szürke eminenciások) látogatása hátterében ez a projekt húzódik meg, bármennyire is vonzó lenne a magyar turisztika számára azt elhitetni a tömegekkel, hogy a demokratikus népek nagy barátja a gundel-palacsinta iránt érzett olthatatlan vágyát csillapítandó ugrott át a (mellesleg EU-s tagságától alkalmasint szívesen megváló) sógortól.

Ezen részletek fényében feltételezhető, hogy az "ENSZ Bt." szokásos demagóg és mellébeszélő tűzszüneti felszólításának valójában távlati katonai céljai lehetnek, béke ebből aligha születik, már önmagában azért sem, mert a(z újra) felállítandó tűzszüneti zóna Libanon területén, nem pedig a határ mellett, libanoni és izraeli területen egyaránt húzódik, nem tárgyalja Izrael kártérítési kötelezettségét (már az okozott anyagi kár is meghaladná az izraeli GDP-t), sőt felszólítást, ajánlást sem tartalmaz ilyen tárgyalások megkezdésére.

(Nem bírjuk ki, hogy meg ne említsük, a szabad sajtó nap mint nap leleplezi (például) a libanoni és Hezbollah ellenállókat, miszerint szír és iráni eredetű fegyvereket, utánpótlást használnak. Mi magunk viszont nemigen értjük, ebben mi a pláne, az amerikaiak, az izraeliek és Hezbollah egyaránt amerikai és izraeli eredetű fegyvereket, utánpótlást (is) használ. Ennek ellenére nem olvasni effélét: "(...) megterhelheti az Egyesült Államok és Izrael viszonyát Iránnal, mert azzal vádolják Tel-Avivot, hogy fegyverekkel támogatja az amerikai tengerészgyalogosokat". (összevetésül).)

Irán és Szíria az eseményekben eddig példamutató higgadtságról tett tanúbizonyságot, bár a Libanon elleni támadást vélhetően az ő háborúba ugrasztásuk motíválta, a két állam nem kapta be a csalit, ezzel egyébként már önmagában is cáfolva azokat az amerikai és izraeli vádakat, melyek szerint közeleg a nap, mikor a szírek és perzsák a világra, szomszédaikra támadnak frissiben kifejlesztett tömegpusztító fegyvereikkel. A tűzszünet mögött lehet talán időhúzás, az első (?) próbálkozás talán nem jött be, jöhet a "B" terv, kiderülhet, hogy a londoni kontaklencsés-anyatejes terroristák iráni vagy szír kormány megbízást teljesítettek, és így tovább, a tömegpusztító fegyverekkel más államokra támadás eleddig főként az USA és szövetségesei (így Izrael) privilégiuma.

Háborúnak lennie (folytatódnia) kell, potyára nem varrhat Ferenc huszárcsizmát.