|
Korábbi
Gusztushúsz
Nemzeti gyásznap
Augusztus 20. az elmúlt párszáz évben számos indokkal és módon került megünneplésre: az indok volt már István (más olvasatban Szent István király) ünnepe, az új kenyér, az alkotmány, a magyar államiság ünnepe, az olcsóbb falinaptárokon nemes egyszerűséggel nemzeti ünnep. A mód többnyire ugyanaz, lövöldözés (ágyú, tüzijáték), a hobbi gondozása, szobafestés, autómosás, ízlés szerinti spontán lerészegedés. Természetesen hőn utált, de nem utolsó sorban szellemi fogyatékos politikusaink és egyéb média-majmaink mélyenszántó és egyben magasröptű baromságokat hordanak össze, némileg összekeverve az ünnepeket, és így a március 15-ből átmenekített fordulatokkal hintik el a vájtfülű közönségben meggyőződésüket, bizony a márciusi ifjak... vagy a Szent Istvánék... vagy mi a fene, azért harcoltak, hogy minden társadalmi rendszerek legjobbika, ami - nem fogják kitalálni - éppen az aktuális, végre mindenki örömére megvalósuljon. Már pediglen ha ünnep augusztus 20., akkor bizony gyásznap.
Ez a nap egyébként önmagában semmi különös, lehetne május 12. vagy éppen november 23. is. Ez a nap az a nap, mikor egy korszakra, és annak minden következményére emlékezünk - sajnos anélkül, hogy tanulnánk belőle.
A magyar államiság (amennyiben az államiságot nem csak szervezeti, de területi egységként, mitöbb statikus területi egységként érjük) valójában a IX. század végén kezdődik. Az is tény, bár ez sem túl közismert, noha mindenki számára nyilvánvaló, még a meglehetőseg felületes általános iskolai történelem tananyag alapján is, hogy Európa legrégebbi, máig jogfolytonosan létező, nem egyházi állama a magyar (így aztán a köztársasági elnök kijelentése, miszerint "István nemcsak királyságot alapított, s ezzel nemcsak Európához csatlakozott", legfeljebb szépirodalmi szempontból értékelhető a posztmodern rajongói számára, máskülönben hülyeség). Mindenesetre a magyar államiság aligha köthető Gecső fia Vajkhoz (más néven I. Istvánhoz), az bizony már jóval korábban létezik (és akkor még csak nem is vizsgáltuk azt a szempontot, hogy bizony Álmos, Ügek, stb. vezette szabír-onogur (későbbi nevén magyar) állam szintén rendelkezik minden paraméterrel az államként való nyilvántartáshoz, hasonlóképp a rokon várkunok (gyk: avarok) közép-európai állama, amit a frank rablóhordák pusztítanak el (ez volt a várkunok tatárjárása, és erre lesz válasz majd az ún. kalandozások kora, amely a nevével ellentétben tervszerű, hosszasan előkészített és megsemmisítő erejű hadjárat sorozat volt, s amely maradéktalanul elérte célját, visszaszerezte a frank, germán és más rablótörzsek által elhurcolt, beolvasztott, és értéktelen bálványokká és gyermeteg keresztekké fabrikált művészi várkun ötvösművészet kincseit, maradványait)).
Miközben a köztársasági elnökünk fentebb idézett beszéde szerint I. István "nem tett hűségesküt a német-római császárnak (...), de nem lett Szent Péter hűbérese sem. A császár és a pápa között megőrizte országa teljes függetlenségét.", valóságban ez fel sem merülhetett. A IX. század végén, hosszas (ma úgy mondanánk, logisztikai) tervezés után Közép-Európába átköltözött és letelepedett magyar állam a térség és a korszak kétségkívül legnagyobb (ha nem egyetlen) szuperhatalma, amely kultúra, technikai és tudományos fejlettség terén messze megelőzi az itt lévő, a római birodalom elkorhadt romjain verekedő törzseket (gondoljunk csak az írástudás képességére), nagyobb létszámú és ütőerejű haderőt tud felállítani, mint Európa többi része mindösszesen (nem mintha Európában bármiféle összefogás elérhető lenne), ráadásul ezek ellátása nem okoz semmiféle problémát a mezőgazdaság és ipar képességeinek és gyakorlottságának köszönhetően (vö.: Napóleon éhen pusztul Moszkva alatt). (Akit mélyebben érdekel a korszak Európájának története és kultúrtörténete, annak bízvást ajánlhatjuk kiindulópontként dr. Padányi Viktor Dentu-Magyaria című kitünő munkáját.) A magyarok barátságát, támogatását megnyerni a nyugat-európai területek birtoklásáért harcoló két fő domináns csoportnak is célja, és mivel mindkét csoport adófizetője a keresztény, de nem római katolikus magyaroknak, megpróbálják hűbérurukat megnyerni céljaik számára. A német-római császár ajándékokkal, küldöttségekkel, a pápa pedig apostoli koronával (amely egyszersmind egyházi lemondást jelent, azaz a pápa magával egyenrangúnak ismeri el a mindenkori magyar uralkodót, ennek jogkövetkezményei pedig még érdekesebbek, létrejön ugyanis a római jogrendszertől független, nem attól származó, de azzal deklaráltan és teljes mértékben egyenértékű önálló jogrendszer, amelyet, ahelyett, hogy az Uniós csatlakozás előtt előnyt kovácsoltunk volna belőle, feladtunk).
Az, hogy István lett volna az első királyunk részben igaz, részben jelentéktelen. Verbulcsú országa nagyobb, adófizetői többen vannak, serege egységesebb és hatalmasabb, de fejedelemnek hívjuk "csak", Attila mindenidők legnagyobb kiterjedésű, egységes szervezettségű civilizált birodalmának nagykirálya, valamiért őt is "csak" fejedelemnek hívjuk, ugyanakkor a párszáz koszos, írástudatlan, gyalogjáró "harcos" és alattvaló felett regáló germán főnököcskéket gond nélkül "lekirályozzuk". Istvánt tehát királynak hívjuk, és más is királynak hívja, igaz mi Attilát is nagykirálynak hívjuk, más pedig még a nevétől is retteg. :-)
Augusztus 20. - tüzijáték.
Ilyenkor tüzeket gyújtunk az égen, hogy emlékezzünk azokra, akiket elégettek itt a földön.
Gecsőt (gyk: Géza) a korabeli német-római és pápai propaganda és titkos szolgálat sikeresen befolyásolja. Gecső saját magyar őskereszténysége mellé (!) felveszi a sokkal embertelenebb és pusztítóbb római katolicizmust, és azon munkálkodik, hogy felrúgva az ország hagyományos (ha jobban tetszik: alkotmányos) rendjét, saját fiát, Vajkot ültesse a trónra, a jogos örökös, Koppány helyett. Vajk lelkét már teljes egészében (talán eleinte a fiú ellenérzései dacára) feláldozza a római katolicizmusnak, Istvánnak nevezi és neveli, saját népét azonban nem tudja maga mellé állítani, Gecső halála közeledtével úgy tűnik, egész munkássága szerencsésen sírba száll vele, a magyarok egyértelműen saját hitüket, és Koppányt támogatják. Az apja mesterkedései folytán szánalmas helyzetbe kerülő Vajk segítségére külföldi (főként a német-római császár küldötte) zsoldosok "sietnek", Vajk idegenek élén saját népe, saját hadserege ellen fordul - eredménytelenül. A kollaboránsokból és idegenekből álló sereget a Koppányt támogató csapatok hamar megfutamítják. Vajk ekkor (talán tanácsadói nyomására) cselhez folyamodik, békét ajánl, majd hátbatámadja Koppányt és vezérkarát, semmiképpen sem keresztény, de mindenképpen római katolikus módon, vadállati kegyetlenséggel megkínozza, elpusztítja őket, családjaikat, gyermekeiket. A megbecstelenített, feldarabolt holttesteket közszemlére teszi - a köztársasági elnökünk által magasztalt "fejlett nyugat" lelkes közreműködésével. Európa és a római katolicizmus ekkor mutatja meg igazi, undorító és barbár pusztító arcát.
István kíméletlen törvényeivel kiírtja népének történetét, és nemzete legjobbjait.
Egész falvakat vesz körül, gyújtat fel, ezrek és ezrek, gyermekek és öregek, asszonyok és férfiak sülnek meg élve saját házaikban, állataikkal, vagyonukkal, kultúrájukkal, művészetükkel. Betiltja az ősi, és a magyar (szumír) nyelvek leírására évezredek alatt kialakult, kifinomult és egyedül alkalmas, az egész népesség által használt rovásírást, bevezetve helyette az alkalmatlan és nehézkes latinbetűs írásmódot. Alig száz év alatt a magyarság "utoléri" az analfabétizmusban oly élenjáró Európát, a latinbetűk alkalmatlansága és a rovásírás illegalitásba kényszerítése miatt ugyanolyan írástudatlanná válunk, mint a tőlünk nyugatra élők. A magyar nyelv pedig, mint latin betűkkel leírhatatlan, eltűnik, felváltja a latin, a német (ez a gyökere tehát a nyelvújítás majdani heroikus küzdelmének is).
Kiírtja a tanárokat, oktatókat (táltosok), betiltja a keresztény, de nem római katolikus vallást, egy nép többévezredes története, tudása, hagyománya a lángok és kardok martalékává lesz. Vajk egy írástudatlan, szellemeikben, összetartásban, hitben és így minden javakban legyengített, elbutított, megerőszakolt, kirabolt és megfélemlített népet (saját népét!), hagy örökül, elveti a magvát Magyarország elkövetkező ezer éves vesszőfutásának, elnyomatásának, és tönkretételének, mely örökséget a mai napig nyögünk. Olyan mérhetetlen, az egész népre, nemzetre, nyelvre, fajra kiterjedő katasztrófa ez, amelyhez képest a zsidóság holocaustja is eltörpül.
A kor ismert büntetési formulája volt, hogy a tolvajok jobb kezét levágták. Ma az I. Istvánnak tulajdonított ún. "Szent Jobb"-ot évről évre körmenetben hurcolásszák körül a római katolikus egyház nacsalnyikjainak utódai, amely groteszk öniróniára, a történelem fintoraira, és mérhetetlen cinizmusra emlékeztet mindnyájunkat.
Nézzük hát a tüzijátékot, gondozzuk hobbinkat, fessük ki a szobánkat, mossuk le autónkat, vagy igyuk le magunkat a sárga földig, de mindenesetre egy pillanatra szégyelljük magunkat Vajk helyett.
És mindenki más helyett is, aki őt példaként elénk állítaná.
2005. 08. 20. 19:40:27
Írások
Fórum
Egyebek
|
Gentoo |
(Leírások, súgók, hogyan-ok) |
|
|
|